Kiegyezés a pénzpolitikában

Koronázási érmeket szórnak a nép közé 1867. június 8-án Koronázási érmeket szórnak a nép közé 1867. június 8-án Fénykép: Danyi Pál, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből

Ferenc József koronázása

Ferenc József 1867. június 8-i budai koronázási ünnepségeire kíváncsi volt az egész város. Emelvényeket, lelátókat építettek szerte a városban, amerre a király és a díszpompás menet elhaladt. Az állójegyeket 1 korabeli osztrák értékű forintban mérték, a zárt székek 2 és 6 forint között, az arisztokráciának szánt négyszemélyes páholyok pedig 30 forintba is kerültek.[1]

 Az árak összehasonlítása alapján az artortenet.hu szakportál 2750 mai forintra teszi az 1867-es forint mai vásárlóértékét. Hogy az akkori bérviszonyokat is érzékelni lehessen, az átlagos férfi napszám 65 és 132 krajcár között mozgott az év során, 90 krajcáros átlaggal. Az aratáskor egyes megyékben pedig akár 4 forint 40 krajcárt is meg lehetett keresni naponta a KSH 1870-71 évi kimutatásai alapján[2]. Vagyis mai mércével mérve korrekt árakon adták a jegyeket, nem jelenthetett gondot akár egy családot is elvinni erre az évszázados eseményre. Arról már nem is beszélve, hogy a szerencsések koronázási érmekhez (arany, ezüst, réz) is jutottak, amit a nép közé szórtak. Az immár magyar király 50 ezer – mai áron 2 milliárd forint értékű – aranydukátot kapott a magyar nemzettől koronázási ajándékként. Állítólag Deák javaslatára (aki egyébként beteget jelentett és nem ment el a koronázásra) ezt az összeget a szabadságharcban elesettek családtagjainak segélyezésére ajánlotta az uralkodó, a nép kiengesztelésének gesztusaként.[3]

1867 koronazasi aranyerem

Gazdasági kiegyezés

Megkoronázása után a kiegyezési törvényt (XII. Tc.) július 28-án szentesítette a király. (Érdekes adalék, hogy a német és a magyar szövegezés nem voltak egymásnak tükörfordításai: osztrák oldalról nem az egyenjogúságot hangsúlyozták, hanem a birodalmi egységet.) Az ezt követő őszi hónapokban főleg a gazdasági részletekről kellett megállapodni, amelyek pontos tartalmát a XIV-XVI. törvénycikkek véglegesítettek. Az utókor által „gazdasági kiegyezésnek” tekintett törvényeket az uralkodó csak az év végén, 1867. december 27-én hagyta jóvá. A duális állam pedig csak egy évvel később, 1868 végén kapta meg új nevét, az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezést. 

 “Közös hadügy, külügy, pénzügy” – sulykolták belénk az iskolában az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi szintű intézményeiről. A közös pénzügyről viszont számos félreértés él a köztudatban. A legfontosabb, hogy mindkét félnek volt saját pénzügye is: a magyar kormány pénzügyi tárcáját Lónyay Menyhért, a későbbi közös pénzügyminiszter, majd magyar miniszterelnök vezette. A közös pénzügy első felelőse pedig Karl Becke báró lett, akinek feladata elsősorban a közös hadügy és külügy anyagi fedezésére, valamint az államadósság rendezésére szorítkozott.  Azt is fontos megemlíteni, hogy Deák Ferenc már az 1865-ös ún. „húsvéti cikkében” elismeri, hogy a hadügy, a külügy és a pénzügy nem lehet külön magyar jogkör, és az az összbirodalom intézkedési körébe tartozzék.[4]

A XIV. törvény szabályozta a közös terhekhez való hozzájárulás arányát, az ún. „kvótát”, amely szerint Magyarországra 30%, Ausztriára 70% jutott.

„a közös ügyek, úgymint hadügy, külügy, és az ezek fedezetét szolgáló pénzügyek terheinek 30%-kát kell Magyarországnak, 70%-ot pedig Ausztriának állni. Ez a hozzájárulási arány 10 évig marad érvényben 1877. december 31-ig.”[5]

Nem voltak egyértelműek a számítások, főleg az osztrákok elégedetlenkedtek a magas százalékuk miatt. A magyarok 25%-ot szerettek volna, az osztrákok viszont legalább 31-32 %-ot éreztek jogosnak. A Pesti Napló a július 21-i számában részletesen elemezte, hogy 1864-ben hazánk 32,23 %-kal járult hozzá a közös terhek viseléséhez, tehát a két kormány megállapodása az arányokról nagyjából helyesen vette figyelembe az ország teherbíró-képességét. Az utolsó pillanatban, 1867 szeptemberében Becke 28-ról 30%-ra tornázta fel a magyar hozzájárulást.[6] Mindenesetre a kvóta konkrét mértékét 10 évre rögzítették, de végül 1877-ben és 10 évvel később is megújították a régi arányt. Először 1902-ben emelték a magyar hozzájárulás arányát először 34,4%-ra, majd 1907-ben 36,4%-ra.[7]

A XVI. törvény kimondta, hogy „vám- és kereskedelmi szövetség jön létre, a Monarchiát közös vámhatár veszi körül.”. Fontos tudni, hogy 1850. október 1-től kezdve Magyarország és Ausztria között vámunió jött létre, attól kezdve a birodalom tartományai között nem volt vámteher. Ehhez képest a Kiegyezés nem jelentett változást. (Egyébként II. József már 1786-ban eltörölte az osztrákok Magyarországra irányuló egyirányú exportjának minden vámját, ami 1795-ig volt érvényben, amikor magyar nyomásra ismét visszaállították a vámot. Ez a szabályozás egészen 1850-ig érvényben maradt.[8]) E törvény XII. cikkelye azonban cikkünk szempontjából még fontosabb határozatot mondott ki:

„Az ausztriai érték, míg törvényesen meg nem változtattatik, közös érték marad; azonban mind a két törvényhozó testnek az arany érték behozatalára nézve egyforma előterjesztések fognak mielőbb tétetni, miben a párisi pénzértekezlet elvei lehetőleg érvényre lesznek emelendők.”

Magyar pénzverés

Magyarország számára elvileg lehetőség lett volna saját magyar pénzrendszert és pénzlábat, pl. magyar pengőt bevezetni, vagy legalábbis egyezkedni róla. Ezzel viszont a kormány nem élt, elsősorban azt felismerve, hogy az elmaradott gazdaság reálisan nem tette volna lehetővé egy saját, stabil pénzrendszer kialakítását. Egyszerűbbnek tűnt az addig pénznemet, az osztrák (korhűen: ausztriai) értékű forintot átvenni, még ha a nevében szerepelt is az „osztrák”. Ezzel a bécsi udvarnak sikerült a gazdaságilag nagyon fontos monetáris uniót fenntartani az egész birodalomban. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egész Monarchiában mindenütt ugyanúgy elfogadták a magyar feliratú pénzeket, mint az osztrákokat, csakúgy, mint ahogy manapság az Euro tagországok érmei is mindenütt egyenértékűek. A magyar érméket viszont nem a lakosság birodalmi arányában, hanem a kvóta szerint, azaz 30%-ban vertek[9] az ország két verdéjében, Körmöcbányán és Gyulafehérvárott.

A pénzrendszer közössége megkönnyítette az osztrák tőke beáramlását az országba, ennek mind pozitív, mind negatív hatásaival együtt. A valutaközösség viszont azzal a hátránnyal is járt, hogy a pénzkibocsátást kézben tartó OeNB előnyben részesítette az osztrák tőkét a magyar hitelek rovására, ami főleg a kritikus tőkehiányos időszakokban jelentett hátrányt.

A kiegyezés idején az 1858-ban bevezetett osztrák értékű forint volt forgalomban, ami több, mint 100 év után váltotta fel a konvenciós forintot. Az új ezüstforintot a német vámszövetség államaival 1857-ben kötött bécsi pénzverési egyezmény alapján vezették be, amikor egységes arany- és ezüstpénzeket határoztak meg. Az osztrák javaslat ellenére a németek nem szavazták meg az aranyalapra áttérést, mert féltek az amerikai aranylelőhelyekről beáramló aranytól. Az osztrák értékű forint bevezetését három fő cél motiválta: (1) egyrészt a középkori márkasúlyokról áttértek az egyre terjedő metrikus súlyokra, így az érmék súlyát „500 gramm színezüstből 45 forint verhető” alapon határozták meg. (2) az addigi 60 krajcárból álló forintot a 100 krajcáros forint váltotta fel, lényegesen egyszerűsítve a mindennapi fizetéseket a tízes számrendszer használatával. (3) az állam végleg meg akart szabadulni az 1811 óta forgalomban lévő váltóforintoktól, amelyek kettős pénzrendszert jelentettek közel 50 éven keresztül.

Szinkronban a Latin Érmeunióval

A Latin Érmeunióhoz illeszkedés szakmai igényét a kiegyezési XVI. törvény 12. cikke konkrétan is megemlíti: az idézett „párisi pénzértekezlet” ugyanis erre utal. (Nem „Éremunió”, ahogy sok helyütt hibásan használják.) Ez a szerződés, mint a korszak legelőremutatóbb és földrajzilag legnagyobb kiterjedésű pénzügyi egyezménye számos ország pénzrendszerét egységesítette szabványos súlyú és finomságú arany és ezüstérmék deklarálásával. Az érmeegyezmény kezdetben az ezüst érméket is egységesítette az aranyhoz számítva 15,5-szeres paritáson, de az ezüst árának jelentős csökkenése miatt 1873-tól korlátozták a szabad arany-ezüst átváltást és de facto áttértek az aranyalapú pénzrendszerre. Ez praktikusan az ezüstérmék váltópénzzé degradálását jelentette, az egyedüli értékpénz az arany lett.

Ausztria is elkezdte a tárgyalásokat az alapító országokkal, Franciaországgal, Belgiummal, Svájccal, Olaszországgal, de a csatlakozást végül (1867. dec. 24.[10]) lemondta a bimetális (arany és ezüst alapú) pénzrendszer elutasítására hivatkozva. Szakmailag indokolt lett volna a lépés, mert Ausztria az 1866-os vesztes königgrätzi csata után kilépni kényszerült a németekkel 9 évvel előtte kötött bécsi egyezményből, ami így fel is bomlott. Az Érmeunióval való együttműködésből praktikusan csak az valósult meg, hogy 1870-től a Monarchia 4 és 8 aranyforint névértékű, 10 és 20 frankos aranypénzeket hozott forgalomba kereskedelmi célokra. Ez az aranyforint viszont 1,23 osztrák értékű, azaz ezüstforinttal volt egyenértékű. A kereskedelmi szerződésekben tehát megérte pontosítani, hogy arany- vagy ezüstforintot gondolnak-e a felek az elszámolásukban. Ez az eltérés alapvetően onnan eredt, hogy az arany és ezüstforint paritását korábban 15,3-ban határozták meg, de időközben közel 19-re drágult 1 g arany 1 g ezüsthöz képest. Ezek az aranypénzek nem csak azért lettek fontosak, mert törvényes fizetőeszközként elfogadták őket a Latin Érmeunió országaiban, hanem azért is történelmet írtak, mert először fordult elő kettős címletmegjelölés (forint és frank) egyazon érmén.

Az unióhoz teljes jogú csatlakozás elvetése egyébként sokkal inkább politikai indíttatású volt: 1866-ig a Habsburgok még hittek a német egység általuk történő megteremtésében, majd miután III. Napóleon 1870-ben megtámadta Poroszországot és vesztett, Ausztria nem kívánt szembehelyezkedni a megerősödött németekkel, és inkább őket tekintette természetes szövetségesének. A saját jól felfogott gazdasági érdekeinek viszont megfelelt az érmeunióhoz illeszkedő aranypénzek verése.

Új magyar érmék

A szabadságharc után a kiegyezésig nem vertek magyar felirattal hivatalos pénzérmét. 1867-ben mindössze egyféle próbaveret érmét adtak ki magyar éremképpel, a 10 krajcárost. Ez lett az első „magyar Ferenc Jóska” pénzünk, ami azóta is óriási becsben van a numizmatikusok között (értéke meghaladja a félmillió forintot) hiszen csak 1000 darab került ki a verdéből[11].

1867 10 krajcar pannoniaterrra
1868-ban viszont beindult a magyar pénzek áradata: aranypénzek között az 1 dukátos, ezüstök között az 1 forintos, a 20 és 10 krajcáros, valamint a réz 4 és 1 krajcáros is megjelent a forgalomban a lakosság nagy örömére: attól kezdve tényleg egyenjogú polgárnak érezhették magukat a birodalomban. Az előlapokon a király portréja, a hátlapokon a magyar címer. A korábbi gyönyörű madonnás hátlapok azonban nem tértek vissza.

 1868 dukat magyar

A jegybank-kérdés

Tisztán magyar nyelvű bankjegy ellenben nem jelent meg, a kétnyelvű bankjegyekre is egészen 1880-ig kellett várni, ennek története azonban egészen máshol gyökerezik. A kiegyezési tárgyalások kevésbé ismert eseménye a Vöslauban 1867. szeptember 12-én megkötött megállapodás titkos pontja a Nemzeti Bankról. Mivel hivatalosan az Osztrák Nemzeti Bank (OeNB) részvénytársaság volt, és az állam korábban 1877-ig szólóan kizárólagossági szerződést kötött a bankjegyek kibocsátásáról, erre hivatkozva a jegybank kérdését az osztrák fél nem kívánta tárgyalni. A magyar fél beleegyezett, hogy a kérdést nem firtatják, és magyar jegybank iránti kérést nem nyújtanak be, bár annak az igényüknek már 1866 őszén hangot adtak, hogy a fennálló bankmonopólium helyett egy birodalmi viszonyoknak és hitelszükségleteknek jobban megfelelő jegybankrendszerre lenne szükség.[12] (Az önálló magyar jegybank ötlete majd csak 1872-ben merült fel először komolyabban.) Ennek következtében az OeNB magyarországi privilegizált tevékenységének törvényesítése a kiegyezési dokumentumokból kimaradt! Kövér György és Cieger András kutatásai alapján12,6 a dolog pikantériája az, hogy a titkos megállapodás hiteles szövegét teljes terjedelmében mai napig nem publikálták. A magyar tárgyalóküldöttséget vezető Lónyay visszaemlékezéseiből, majd később az 1869-es „bankviszály” kapcsán az derült ki, hogy az előkészített vöslaui szerződés 10. pontját egyszerűen törölték a magyar küldöttség számára tett előterjesztésből, és így az nem kerülhetett az országgyűlés elé sem. A 10. pont lényegében azt tartalmazta, hogy a magyar fél nem ragaszkodik önálló jegybankhoz és az OeNB megtarthatja a privilégiumát (monopóliumát) Magyarországon azzal a feltétellel, hogy szükség (azaz a magyar pénzügyminisztérium igénye) szerint fiókokat állít, és azokat megfelelően ellátja hiteldotációval, kihelyezhető tőkével. Mivel mindez informálisan vált csak a gazdasági kiegyezés részévé, elkerülhetetlenül konfliktusokat okozott két évvel később, amikor a magyar oldalon pénzszűkét érzékeltek… 1878. szeptemberében viszont végre lehetővé vált egy dualista jegybank létrehozása, ami már nevében is magyar lett, az Osztrák-Magyar Bank.

1867 utáni évek

A kiegyezés jó starttal indult: 67-ben és 68-ban kivételesen gazdag aratás volt, Nyugat –Európában viszont rossz, ezért magasra szökött a gabona nemzetközi ára. Emiatt rendkívüli exportbevételre és nyereségre tudott szert tenni[13]. 1867-től 73-ig példátlan fejlődésen ment keresztül az ország, főleg a Bach-korszakhoz képest. Korábban sosem látott mértékben ömlött Magyarországra a tőke, a vasútvonalak gombamód épültek, és a hitelrendszer alapját képező pénzintézetek száma megsokszorozódott: 1873-ig 78-ról 429-re emelkedett a bankok és takarékpénztárak száma, tőkeállományuk pedig 169-ről 531 millió forintra.[14] A vasútépítés, hasonlóan a mai telekommunikációs hálózatok fejlődéséhez, megállíthatatlan volt: 1867 és 73 között a vonalak hossza 2285 km-ről 6253 km-re nőtt14, százezreket becsatolva az ország kereskedelmébe, mobilitásába. A hat évig tartó fellendülésnek az 1873. májusi bécsi tőzsdekrach vetett végett, ami egy évtizedre válságot és visszaesést okozott szerte a birodalomban.

Sokat vitatott kérdés, hogy vajon a gazdasági kiegyezés alapozta-e meg a Monarchia és Magyarország közel 50 évig tartó gazdasági fejlődését és a „boldog békeidőket”. Jelen cikk tartalmi korlátai csak rövid véleményalkotást és summázást engednek meg: egyfelől egész Európában a 19. század második fele az ipari forradalomról, a bank- és hitelélet általános fellendüléséről szólt, és ebben a versenyben a Monarchia sajnos még így sem szerepelt annyira jól, mint Nyugat-Európa. Másrészt a politikai kiegyezés nem volt szükséges a gazdasági fejlődéshez: Csehország például alárendelt helyzetben is legalább olyan fejlődést produkált ebben az időszakban a Birodalom egyszerű tartományaként, mint Magyarország, hiába próbáltak ők is kicsikarni politikai kiegyezést.

 

[1] Pesti Napló, 1867. június 1., adtplus.arcanum.hu

[2] Hivatalos Statisztikai Közlemények, Országos Magyar Kir. Stat. Hiv., VI. évf. I. füzet, Budapest, 1873

[3] Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub Officina Nova, 2000, pp. 439-443

[4] Nemeskürty István: Mi, magyarok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001, pp. 381-382(-386)

[5] 1000-1945 Ezer év (Wolters Kluwer), https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5315

[6] Cieger András: Lónyay Menyhért, Századvég Kiadó, 2008., p.155-159

[7] Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub Officina Nova, 2000, pp. 439-443

[8] Komlos, John: Az Osztrák-Magyar Monarchia mint közös piac, Maecenas, 1990, pp. 29-32 (-48), 80-90

[9] Molnár Péter: A korona pénzrendszer (1892-1925), Budapest, 2011, p.29

[10] Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Latin_Monetary_Union

[11] Becherer Károly: Magyarország fém- és papírpénzei 1867-1892, Baja, 1990

[12] Kövér György: Az Osztrák Nemzeti Bank működése és az Osztrák-Magyar Bank alapításának előzményei, 1851-1878, pp. 198-211 in: Bácskai Tamás (szerk.): A Magyar Nemzeti Bank története I., KJK, Budapest, 1993

[13] Hanák Péter (szerk.): Magyarország története IV, Tankönyvkiadó 1972, p. 171

[14] Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság 100 éve, Budapest, 1972, p.26, 35

Tovább a kategóriában: « Osztrák értékű forint
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned